Donald Trump amerikai elnök javaslata több mint kétmillió gázai palesztin Egyiptomba és Jordániába deportálására sokféle reakciót váltott ki. Izraelben azonban erős támogatást élvez, mivel összhangban áll az izraeli establishment régi törekvésével. Számukra a gázai terület 1949 óta a cionista projekt akadályát képezi. 

„Azt szeretném, ha Gáza a tengerbe süllyedne.” 1992 szeptemberét írunk. A Szovjetunió a múlté. A hidegháborút tagoló nemzetközi válságok – Afrika déli részén csakúgy, mint Közép-Amerikában – kezdenek megoldódni. Washingtonban Izrael nemcsak az arab országokkal egyeztet, hanem egy jordániai-palesztin küldöttséggel is Ciszjordánia, Gáza és Kelet-Jeruzsálem jövőjéről. A palesztinokkal tárgyaló, ugyanakkor Gáza eltűnését vizionáló vágynak hangot adó férfi 1992 júniusában diadalmaskodott az izraeli választásokon, legyőzve a Jichák Samir vezette jobboldali koalíciót. Jichák Rabinnak hívják. Egy zsidó szélsőséges három évvel később meggyilkolja, az 1993-as oslói megállapodás aláírása miatt. Bár Rabin világossá teszi, hogy Gáza eltűnésének álmát irreálisnak látja, tisztában van vele, hogy honfitársai és politikai ellenfelei jelentős része osztja vágyát, hogy megszűnjön létezni az a terület, ahol a palesztin nép likvidálásának reménye közel ötven éve fut zátonyra.

Gáza kikötővárosának hosszú, egyes korszakokban dicsőséges története egészen az ókorig nyúlik vissza. Ám a „Gázai övezet” sohasem képezett homogén adminisztratív egységet, sem az Oszmán birodalom, sem a brit mandátum (1922–1948) idején. Határvonalát az 1948–1949-es izraeli–arab háború jelöli ki. A háború nyomán Izrael növeli saját területét a Palesztina felosztásáról az ENSZ közgyűlése által 1947. november 29-én megszavazott tervhez képest. Csak Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem nem kerül Izrael kezére – ezeket a területeket Jordánia utóbb annektálja –, valamint a Sínai-félszigettel határos, 365 négyzetkilométeres földdarab, ahol Gázaváros is található. A terület státusza sokáig bizonytalan marad, mivel az azt ellenőrző Egyiptomban Faruk király 1952. július 23-i megbuktatása után zavaros idők következnek.

Gázát a menekültek magas aránya jellemzi: a korábban 80 ezres lélekszámú városba az 1948–1949-es Nakba nyomán 200–250 ezer otthonából elűzött palesztin ember érkezik, akiket egyetlen remény hajt: a visszatérésé. Az Izrael által „beszivárgóknak” bélyegzettek a tűzszüneti vonalat átlépve igyekeznek visszaszerezni elkobzott javaikat, vagy bosszút állni. Móse Daján, az izraeli hadsereg korabeli vezérkari főnöke tökéletesen tisztában van a lelkiállapotukkal, amikor egy Gázához közeli kibuc őrének meggyilkolása után, a temetésen kijelenti:

„Ne a gyilkosokra hárítsuk a felelősséget… Nyolc éve ülnek a gázai menekülttáborokban, és a szemük láttára alakítottuk át saját birtokunkká azokat a földeket és falvakat, ahol ők és apáik laktak.”

A „beszivárgók” egyéni akcióit a militáns aktivisták új generációjának kollektív fellépései követik. Előbb Izrael gyilkos rajtaütéseivel szemben – miután Izrael „a beszivárgás fészkeire a forrásuknál lecsapó”^[1] titkos egységet állít fel, élén egy becsvágyó tiszttel: Aríél Sárón későbbi miniszterelnökkel. Majd Egyiptom és a palesztin menekülteket segélyező ENSZ-ügynökség (UNRWA) terve ellen, hogy több tízezer menekültet telepítsenek át a Sínai-félszigetre. Az 1955. február 28-án végrehajtott, tucatnyi áldozatot követelő gyilkos izraeli támadás nyomán március 1-jén felkelés robban ki Gázában, a Muszlim Testvériséget, kommunistákat, nacionalistákat és függetleneket összefogó koordinálóbizottság szervezésében.

„A Sínai-projektet tintával írták alá, mi pedig a vérünkkel fogjuk eltörölni”; „Nem az áthelyezésre, nem a letelepítésre” skandálják Gázaváros utcáin, majd hamarosan az egész területen. A tüntetők Izraelt, az Egyesült Államokat és Egyiptom új erős emberét, Gamal Abden-Nasszert szidalmazzák. Fegyvereket követelnek, katonai kiképzést és a szerveződés jogát. A mozgalom átterjed Kairóra. Nasszer hajlandó fogadni a szervezőket, megígéri nekik, hogy leállítja a betelepítési projektet, és segíti a milíciák létrehozását. Ezután formalizálja a terület státuszát: 1955. május 11-én kihirdeti „az egyiptomi erők ellenőrzése alatt álló palesztinai régió alaptörvényét”, amelynek értelmében Gáza a történelmi Palesztina egyetlen területeként megőrzi autonómiáját, és életben tartja az  állam eszméjét, jelképezve egyúttal a palesztin menekültek drámáját is.

Nasszer idővel elveszíti az Izraellel amerikai és brit védnökség alatt folytatott béketárgyalásokba vetett hitét, és radikalizálódik: részt vesz az el nem kötelezettek 1955 áprilisában, Bandungban tartott konferenciáján, majd fegyvervásárlási megállapodást ír alá Csehszlovákiával, amely 1955 szeptemberében kerül nyilvánosságra, megtörve egy nyugati monopóliumot a Közel-Keleten. Bejelenti a palesztin egységek létrehozását is Gázában, amelyek azonban továbbra is szoros ellenőrzés alatt állnak, mivel az egyiptomi vezető óvakodik minden olyan lépéstől, amely egy Izraellel folytatott háborúba sodorhatná országát. Nem riad vissza attól sem, hogy üldözze és bebörtönözze a túl tevékeny aktivistákat.

A Gázában edződött vezetők idővel majd fontos szerephez jutnak a Fatahban – például Khalil al-Vazir (Abu Dzsihád) és Mohamed Khalaf (Abu Íjád), akik Jasszer Arafat legfőbb segítői lesznek.^[2] Okulva Nasszer irányváltásaiból, és abból, hogy saját követeléseik mindenkor alá vannak rendelve Egyiptom regionális és nemzetközi politikájának, mindketten makacs gyanakvással viszonyulnak majd az arab rezsimekhez. Tisztában vannak vele, hogy a palesztinok felszabadítását csak maguk a palesztinok vihetik végbe.

1955 áprilisában az izraeli kormány megtárgyalja Dávid Ben-Gúrión akkori védelmi miniszter Gáza megszállását szorgalmazó javaslatát, amelyet a kabinet végül elutasít – vagy inkább elnapol. Amikor 1956. július 26-án Nasszer államosítja a Szuezi-csatornát üzemeltető vállalatot, a brit, a francia és az izraeli kormány úgy dönt, megbuktatja. Mindhárom ország a saját céljait követi. Franciaország – az algériai Nemzeti Felszabadítási Front Egyiptomból kapott fegyverszállítmányainak leállításával – Egyiptomban igyekszik megnyerni azt a háborút, amelyben Algériában vesztésre áll; Nagy-Britannia gyengülő közel-keleti befolyását igyekszik megerősíteni; Izrael pedig hódításait próbálja kiterjeszteni, nevezetesen Gázára. Az övezetet 1956. november 2-tól 1957. március 7-ig sikerül megszállni. Csak egy amerikai ultimátum bírja meghátrálásra a  nagyon is vonakodó izraeli kormányt.

Az úgynevezett „szuezi válság” részletei közismertek. Az már kevésbé, hogy mi zajlik Gázában ezen első megszállás alatt. Mivel több palesztin vezető Egyiptomban van bebörtönözve, a fegyveres ellenállásra tett kísérletek korlátozottak maradnak. Nem így az izraeli megtorlás. „A halálos áldozatok száma 930 és 1200 között van (a 330 ezer fős lakosság körében), vagyis az emberéletekben megvont mérleg… borzasztóan súlyos” – emlékeztet Jean-Pierre Filiu történész. „Ha ehhez még hozzávesszük a sebesülteket, a bebörtönzötteket és a megkínzottakat, akkor körülbelül minden századik lakos a saját testén tapasztalta meg a betolakodók által elkövetett erőszakot.”

„A Közel-Kelet Riviérája”

Gáza lakosságának egyhangú követelése nyomán visszatér az egyiptomi adminisztráció. Viszonylag nyugodt korszak kezdődik: megritkulnak az izraeli rajtaütések, és a „beszivárgók” száma is csökken. Nasszer megerősíti pozícióját az arab világ vezetőjeként. Mind szélesebb körben merül fel az az elképzelés, hogy az arab egység lehetőséget nyit Palesztina felszabadítására. Az Arab Liga döntése nyomán 1964-ben létrejön az Egyiptom szoros ellenőrzése alatt álló Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ), majd 1965 januárjában az Arafat által megalapított Fatah megindítja első fegyveres műveleteit Jordániából. Nasszer eközben Gázát a palesztin kálvária kirakatává alakítja, ahová Ernesto „Che” Guevara (1959), majd Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir (1967) is ellátogat. A híres párból a látogatás során nem sok együttérzést váltanak ki a menekültek; A második nem szerzője önéletrajzában azon mereng: „Vajon nem voltak maguk is részben felelősek sorsukért?”^[3](3)

Az 1967 júniusában lezajló háborút és Gáza megszállását követő hónapokban az izraeli kormány 75 ezer személyt – Golda Meir miniszterelnök szavaival: egy „ötödik hadoszlopot” – toloncol ki Jordániába, további 25 ezer személynek pedig, akik a válság idején éppen Gázán kívül tartózkodnak, megtiltják a visszatérést. 40-50 ezer civil elmenekül. 1968-ban létrejön két izraeli telep Gázában.

Míg a fedajinok (harcosok) Jordánia felől indítják a ciszjordániái fegyveres akcióikat, addig a leghosszabb fegyveres ellenállás Gázában szerveződik meg,  hátország nélkül, a táborok lakosságának masszív támogatásával. Széles front alakul, azonban a Muszlim Testvérek nélkül, akik 1987-ig a legalitást választják, és létrehozzák a Hamászt. Az izraeli hadsereg csak 1972-ben tudja ellenőrzése alá vonni Gázát, Sárón irányítása alatt, akinek buldózerei széles utat törnek a táborokon keresztül a páncélozott járművek számára. Lakosok tízezreit üldözik el, otthonok ezreit rombolják le. Az 1956-os mészárlások után az 1971–1972-esek is beleégnek a palesztin emberek testébe és emlékezetébe – de nem képesek megtörni elszánt ellenállásukat.

Ezért éled újra a cionista mozgalom régi elképzelése: a „transzfer”, avagy „áthelyezés”, amely kifejezés az etnikai tisztogatásra, a lakosok otthonukból való elűzésére utal diszkréten. Az „áthelyezés”, fogalmaz Tom Segev izraeli újságíró és történész, „maga a cionista álom esszenciája”. A „baloldal” dominálta izraeli kormányban a miniszterek hónapokon át tabuk nélkül beszélnek a témáról.^[4]

„Felszólítjuk őket, hogy költözzenek el [a Sínai-félszigeten található] El-Arísba vagy máshova” – magyarázza egyikük. „Először lehetőséget adunk nekik arra, hogy ezt önként tegyék meg. Aztán, ha az érintett nem áll tovább a holmijaival, kiküldünk egy buldózert, hogy rombolja le a házat. Aki ott marad, azt kitoloncoljuk. Negyvennyolc órát kapnak.” Egy másik miniszter elismeri: „Ha azt akarjuk, hogy ez a terület Izrael Állam része legyen, akkor meg kell szabadulnunk a lakosság egy részétől, kerül, amibe kerül.”

Nem szabad habozni kényszerítő eszközökhöz folyamodni, licitálja túl társait egy harmadik. „Egyszeri fájdalommal jár, és el tudjuk magyarázni, hogy erre biztonsági okokból szükség van.” Az egyik miniszter, elismerve, hogy nemzetközi szinten a feltételek egyelőre nem adottak egy ilyen művelet végrehajtására, jövőbe látóan megjegyzi: az erő alkalmazása kizárólag „nagy megrázkódtatás” esetén lesz lehetséges.

A fegyveres ellenállás eltiprása nyomán a politika veszi át az irányítást. A PFSZ és különféle szervezetei megerősödnek a hagyományos elit rovására. Nem véletlen, hogy 1987. december 9-én Gázában tör ki az első intifáda – amely új helyzetet teremt, és elvezet a Palesztin Állam kikiáltásához a Palesztin Nemzeti Tanács 1988-as algíri ülésén, amelyet az úgynevezett „oslói folyamat” követ. Ez utóbbi kudarca nyomán megerősödik a folyamatot bíráló Hamász, és győzelmet arat a 2005-ös törvényhozási választáson. Miután az Egyesült Államok és az Európai Unió nem fogadja el a választás eredményét, az arab országok és a nemzetközi diplomácia többirányú nyomására, valamint a Fatah és a Hamász szektarizmusa következtében fokozódik a megosztottság, és végül a Hamász ragadja magához a hatalmat Gázában. Izrael ekkor blokád alá veszi a területet, és féltucat egymást követő háborút indít a 2023. október 7-i támadás előtt.

A régóta várt „nagy megrázkódtatás” megrengeti Izraelt. Újra terítékre kerül a kitoloncolási terv, amelyet Donald Trump elnök is átvesz. Kétségkívül ez az első alkalom a második világháború befejezése óta, hogy egy államfő nyíltan olyasmit szorgalmaz, amit a nemzetközi jog emberiesség elleni bűntettként tart számon. Cinizmus és kapzsiság keveredik: „a Közel-Kelet Riviérájában” az elnökhöz közeli oligarchák kiváló ingatlanüzlet lehetőségét látják.

Az izraeli kormány azonnal kap is az alkalmon. Miután 40 ezer ciszjordániai palesztint elűztek otthonukból, Israel Katz védelmi miniszter felszólítja a hadsereget, hogy készüljön fel a gázaiak „önkéntes távozására”. Szemérmetlenül hozzáteszi: „Gáza lakói számára engedélyezni kellene, hogy elhagyják a területet és emigráljanak, ahogy az világszerte mindenütt lehetséges” (The Times of Israel, 2025. február 6.). Katz miniszter elfeledkezik róla, hogy 1967 óta Izrael csak azzal a feltétellel adja meg ezt a „szabadságjogot”, ha az érintettek nem térnek vissza.

A palesztinok tisztában vannak ezzel, és százezrével indulnak el, gyalog, lóháton, szekéren, egyedül vagy családtagjaikkal, csomagokkal vagy üres kézzel, hogy visszatérjenek lerombolt otthonaikhoz, és sátrakban húzódjanak meg – dacára a fel nem robbant bombák és az összeomlóban lévő épületek jelentette veszélyeknek. Így demonstrálják ragaszkodásukat földjükhöz, és az ellenállás szellemét, amelyet több évtizednyi háború és megszállás sem volt képes megtörni.